A varroa első magyarországi megjelenése és hivatalos jelentése óta eltelt 40 év, és még mindig nem sikerült megoldani a problémát, melyet a méhészek számára okoz.
Randy Oliver ezzel kapcsolatban két célt fogalmaz meg, melyek indokoltságáról a cikk további részében szólunk:
- A gondozott méhek genetikai tulajdonságait a varroa rezisztencia felé kell fejleszteni
- Meg kel szüntetni a varroa és DWV (Deformált szárny vírus) együttes jelenlétéből adódó és e paraziták számára előnyös életfeltételeket.
Tulajdonképpen ebben a négy szereplős csoportban keletkezik a probléma, ugyanis a természetben magukban élő méhcsaládok remekül megoldják válságaikat és természetes szelekció útján nagyszerűen kiválasztódnak azok, melyek el tudnak bánni a varroával, a deformált szárny vírussal, vagy szinte bármilyen parazitával. (Lásd cikkünket: Született túlélők címmel).
Joggal merül fel tehát, hogy akkor éljünk ezzel a lehetőséggel és hagyjuk, hadd oldják meg a méhek a helyzetet természetes szelekció útján.
Mert nem csak erről van szó, hanem a méhész egzisztenciájáról, az emberek mézzel való ellátásáról, számos növény tervszerű beporzásáról stb.
Először az ember méhekre „vadászott” méz- és viaszszerzés céljából. Ez még egy egyoldalú viszonyulás, melyben semmilyen kölcsönösség nincs, kizárólag az ember húzott belőle hasznot. Később az ember megtanulta befogni a méheket. Ezáltal idővel létrejött egy kölcsönös előnyöket rejtő viszony a méhész és a méhcsaládok között, melyet méhészkedésnek nevezhetünk (kasokkal, majd később kaptárakkal).
Amikor negyven évvel ezelőtt ebben a kapcsolatban nem kívánt harmadikként megjelent a varroa, eleinte nem tűnt úgy, hogy a méheknek különösebb gondot jelentene. együtt élni vele. És valóban, önmagában a varroát még elviselné a méhcsalád, de egy másik parazitát, mely szintén hozzácsapódott a méh ember kapcsolatához, és mely igen gyakorlatiasan összejátszik a varroával (DWV), már nem. (A DWV számára együtt hatni az atkával rendkívül jó szaporodási, szelekciós és terjedési lehetőséget jelent. hiszen az összeomló családokból remekül kerülhet további méhcsaládokba.)
Seeley professzor megfigyelései alapján állíthatjuk, hogy a vadonban az egyik fontos feltétele a természetes szelekciónak, az hogy a kirajzó méhcsaládoknak pusztán 20 százaléka telel át és hogy nagyon kicsi a méhcsaládsűrűség (2,5 család/négyzetmérföld).
A „természetes” szelekció csak akkor működhetne jól rendszer szinten,
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen természetes szelekciós “módszerről” a méhésztársadalomban konszenzusra jutni lehetetlen lenne, hiszen gyakorlatban a méhészetek felszámolását, az abból adódó egzisztencia feladását is jelentené.
A hagyományos értelemben vett méhészkedésben ezért a természetes szelekció fából vaskarikának tűnik.
Érdekességként kapcsolódik a varroa rezisztens méhek természetes szelekció útján történő kifejlesztéséhez és a téma megértéséhez, hogy az utóbbi időben a média hatására sokan szeretnék „megmenteni” a méheket és megjelentek azok a hobbiméhészek (az Egyesült Államokban, Nyugat Európában), akik erős hangon hirdetik a vegyszermentes méhészkedést, mellyel a méheket kívánják segíteni.
Csakhogy törekvésük a legjobb szándékuk ellenére épp a fentiek miatt lehetetlenség, még ha alternatív “természetes” kaptárakban is méhészkednek, melyeknek egészen biztosan vannak előnyei a méhek számára: kisebb sejt- és léputca méret, ezáltal jobb hőgazdálkodás, aminek a következménye az, hogy az atka számára előnytelen a fiasításban szaporodni! Ezt egész biztos jó lenne tudományosan is kutatni, mert az interneten keringő hírek, bár meggyőzőnek tűnnek, de “tudományosságukban” hagynak kívánni valót maguk után.
Továbbá a természetes szelekcióra hagyatkozás akár hagyományos, akár alternatív méhészetben etikai kérdéseket is felvet:
- Hagyni agonizálni illetve elpusztulni azokat a családokat, melyek nem képesek a varroával elbánni, állatkínzásnak tekinthető. (A szelekciós folyamat a méhcsaládok 70-80 százalékának elpusztulását is jelentheti!)
- A legyengülő és összeomló családokból mind a varroa mind a méheken élő vírusok könnyedén kerülnek más szomszédos családokba. Ráadásul ezek a paraziták már nagyobb rezisztenciával is rendelkeznek a továbbállás pillanatában, hiszen ők is átmennek egyfajta szelekción.
Randy Oliver szerint a kérdés az, hogy méhészként ebben a négyes csoportosulásban a probléma részét, vagy inkább a megoldás részét képezzük-e. Ne feledjük, ha méheket tartunk mindenféleképpen része vagyunk valamelyiknek, és akár tetszik ez nekünk, akár nem jelen pillanatban méhészként inkább a probléma részét képezzük.
A méheiket egyáltalán nem kezelő méhészek szerencsére kevesen vannak és viszonylag rövid ideje és feltehetően rövid ideig vannak jelen a méhészkedésben, ezért nem vádolhatóak azzal, hogy a probléma ezalatt a negyven év alatt miattuk alakult volna ki.
Olyan hosszabb ideje a szakmában lévő méhész nem igen akad, vagy nagyon ritka, akinek ne lettek volna a kezelések ellenére összeomló méhcsaládjai! Ennek okait többek között lásd: Egy “sikertelen” atkairtás tanulságai címmel.
És most jutunk el a lényeghez. Ugyanis ebből könnyen megérthető, hogy méhészként akkor leszünk a megoldás részévé, ha az integrált atkakezelés mellett, arra is törekszünk, hogy főleg a varroára rezisztens méhcsaládokból szaporítsunk, ezekből neveljünk anyát, végrehajtva egyfajta mesterséges szelekciót.
A megoldás részének lenni Randy Oliver és Seeley alapján tehát azt jelenti, hogy a hatékony kezelés mellett
Fontosnak tűnik továbbá, hogy azokat a méhcsaládokat, melyek láthatóan összeomló félben vannak, szüntessük meg, akár „eutanáziával” is, hogy a rajtuk kifejlődő egyre rezisztensebbé váló varroa és vírus együttes ne tudjon kedvező módon szelektálódni és terjedni.
Mindez talán nem is ró, csak látszólag óriási feladatot a méhészekre, méhtenyésztőkre/anyanevelőkre,
Pusztán figyelni kellene állományunkat, annak is csak egy részét, hogy melyik méhcsaládokban van nyár közepéig a legkevesebb atka, és következő évben a szaporulatot/méhanyákat ezekből a családokból tervezni.
Tulajdonképpen egészen logikus és jól belátható, hogy a varroa problematikájának megoldása ebben az irányban keresendő és jelen pillanatban ez a legjárhatóbb út.
Azonban az is belátható, hogy adott kereteken és konvención belül nincs végső megoldás a varroa ellen, sem a természetes szelekció, sem a mesterséges nem fogja végérvényesen eltüntetni az atkát. Még akkor sem, ha ez utóbbi az imént felvázolt módon egy járható és biztosabb utat is jelenthet a közeljövőben méhészek számára, és megszüntetheti azt, hogy időről időre nem telel át a méhállomány jelentős része (40-50 százaléka). Egyelőre biztos, hogy a varroával együtt kell élnünk. Persze nem mindegy, hogy a méhek képesek-e elviselni jelenlétét és meg tudnak-e vele küzdeni.
Hogy mi lehetne a kereteken és a konvención túllépő végső megoldás, melyben akár a méhészeknek konszenzusra is lehetne jutni? Ez egyelőre még a jövő kérdése, de az is lehet, hogy a közeljövőé. Ne feledjük, hogy a legenda szerint Kolumbusznak is sikerült felállítania az asztalon a tojást.
Forrás: magyarmezogazdasag.hu