Méhek eltájolása, méhlopások

A kaptáron kívül tartózkodó méhről sok mindent tudni kell, hiszen kész csoda, hogy a méh a lakása körüli légtérben eligazodik és legtöbbször hazatalál, elvégre a méh látása gyengébb az emberénél. Bár borús időben is „látja” a napot, mint tájékozódási pontot. Sőt, derűs időben az égboltról visszaverődő (sarkított) fényt is látja.

A méh látása gyengébb az emberénél. Kétféle szeme van. A „homloka” közepén levő pontszemével az irányt, a fényerőt látja. A két összetett szemével a tárgyak alakját érzékeli. Az ibolyántúli fénysugarakat is látja, amelyek a felhőkön is áthatolnak, tehát borús időben is „látja” a napot, mint tájékozódási pontot. Derűs időben az égboltról visszaverődő (sarkított) fényt is látja.

A méh emlékezik

A méhek színlátása merőben eltér az emberétől. A gyakorló méhész „megkérdezheti” a virágoktól, hogy melyik színt kedvelik a méhek. A legtöbb rovarcsalogató virág sárga színű. Sok kék is van, meg piros és fehér, no és ezek árnyalatai. Rakodókaptáraink szállódeszkáit, amelyek elmozdíthatók voltak, 25 százalékos arányban sárga, fehér, kék és piros színre festettük. A vándorlások során csak arra ügyeltünk, hogy egyforma színű szállódeszkák ne kerüljenek egymás mellé. Az esetleges színváltozás nem okozott zavart, mert az új helyen a tájékozódás minden elemét újratanulják méheink.

Érdekes megfigyelni, hogy az új helyen a kijárók nyitása után a kirepülő méhek egyre nagyobb távolságra köröznek a kaptártól, majd legfeljebb 1 óra elteltével megismerik a helyszínt és elkezdik a gyűjtögetést.

Néhányszor kísérletképpen próbára tettük a méhek helyismeretét, tájékozódását. A betájolás után másnap felcseréltük két egymás melletti kaptár szállódeszkáját. A megváltozott szín miatt az érkező méhek elbizonytalanodtak, egykét percig oldalirányban szaladgáltak a szállódeszkán. Óvatosan közelítettek a kijáróhoz. Ott „meggyőzte” őket a kaptárból áramló ismerős illat és a méhcsalád egyedi hangja, zúgása.

Így tudtuk meg mi is, a kutatóktól függetlenül, hogy a méh emlékezik is, a megismert, begyakorlott helyszínt nem felejti. A helyszín kisebb változásait azonban elviselik.

Rakodókaptáraknál gyakori, hogy a kijárót áthelyezzük, vagyis váltó kijárót nyitunk pl. a mézkamrán. Ugyanúgy előfordult, hogy oldalirányban mozdítottuk el a már betájolt kaptárt. Tapasztalatom szerint a 40-50 cm-es függőleges változtatást a méhek 5- 10 perc után elfogadják. Oldalirányú elmozdításkor (pl. családegyesítés, a kaptáralapzat sérülése), ha más méhcsalád nincs a közelben, a 2-3 méteres elmozdítást is elviselik. Saját családjuk zaja és illata alapján tájolnak újra. Sok méhészetben megfordultam itthon is, külföldön is. Érdekes volt látni, hogy a méhészek milyen módokon segítették a méhek helyismeretét. Eltérő kaptárszín, különböző ábrák a kaptárok homlokfalán.

Több helyen láttam a kijáró közelében rögzíthető érdekes figurákat fémből, műanyagból.

Megjegyzem, hogy minél szelesebb volt a vidék, annál több ilyen megoldás volt. A méhek eltájolásáról akkor beszélünk, ha a méh – főként a gyűjtő méh – nem a saját családjába tér vissza. Általános megfigyelése lehet minden méhésznek, hogy a kaptársorban a szélső kaptárak előbb-utóbb túlnépesednek.

Szeles időben a kifáradtan hazatérő gyűjtőméh utolsó erejével a legközelebbi, a szélső kaptárba száll be. Beengedik, mert nem üresen jön és fogadott családtag lesz. A méh eredeti családja szegényebb lett, de a méhfaj nem veszített.

Érdemes figyelni a szélre

Egy alkalommal Tamási határában egy búzatarlóra telepedtünk le 100 méhcsaláddal. A kaptárak délkeletre néztek egy fasor mentén. Egy dűlővel (kb. 150 m) odébb előttünk is és balra mellettünk is két szép facéliatábla virágzott. Szépen beindult a hordás. Négy nap után egy szeles napra ébredtünk. A szél az oldalt levő facéliáról érkező méheknek szembe fújt.

Már dél körül láttuk, hogy a talán gyengébb és szorgalmasabb (nagyobb teherrel érkező) méhek nem boldogulnak a szembe széllel. Tömegesen kéredzkedtek be a legközelebbi, a szélső kaptárakba. Estére már látszott az eredmény. A szélső 8-12 kaptár túlnépesedett, „tőgyelt”.

A sor túlsó végén pedig érzékelhető volt a népességfogyás. A 4 fiókos rakodók alsó fiókjában volt az anya. A szélső, 12 kaptárban a 3 mézkamra 2 nap után megtelt. Újabb mézkamrákkal próbálkoztunk segíteni. A 12 szélső kaptár már 6 fiókon élt. Az is kevés lett. A szeles idő is és a tőgyelés is folytatódott. Tartalék mézkamráink elfogytak, pörgetni még nem lehetett. Rendhagyó megoldást választottunk. Először is „hézagmentesen” beöltöztünk. Nagyméretű utánfutónkra ráraktunk 12 félig telt mézes fiókot a sor néptelenebb végéről, természetesen a lépeken ülő méhekkel együtt.

Méhfelhővel körülvéve a sor másik végéről leszedtük a teljesen telített fiókokat és átcseréltük a hozottakkal. A méhek nem örültek nekünk, a kiadós füstölés mérsékelte a támadásukat. 5 fordulóra kb. 50 fiókot cseréltünk ki.

Négy nap után elállt a szél. Az eltájolás jelenség szinte megszűnt. A családok pergetési eredménye ezzel az átszállítással szinte kiegyenlítődött, az átlag 28 kg lett. A tanulság az, hogy a gyűjtési telephely kiválasztásánál az esetleges szelet is figyelembe kell venni. Egy helyre egy autó rakománynál (kb. 50 méhcsalád) többet nem célszerű lerakni. Ugyanakkor nem kell törekedni a nyílegyenes sorokra. Egy kis irányváltoztatás (cikk-cakk) segítheti a méhek tájolását.

Sok évtizeddel ezelőtt a Bakonyba mentünk második akácra, bevált vándortársammal, Gerhardt Feri bácsival. Egy lejtős terület széles völgyében rakodtunk le, egymástól oldalirányban 100 méterre. Két nap múlva, hajnalban hatalmas ordítozásra, veszekedésre ébredtem. Tőlünk 200 méterre oldalt egy másik méhészet is volt. Az történt, hogy az éjszaka folyamán ez elé a méhészet elé, alig 60 méterre lepakolt egy újabb méhész. Méheink repülési fő iránya a völgy alja felé volt, mert ott már jól mézelt az akác. A mi méheink repülését nem zavarta az újonnan érkezett méhészet, de a mellettünk levő méhészetet igen.

Két nap után már jól látható volt, hogy az „elépakolt” méhészet kaptárjai, az eredeti népességükhöz képest gyorsabban telítődtek és a népességük is gyarapodott. A károsult méhész később szép szóval is távozásra kérte az új társat, de ő ezt megtagadta.

Hangos szóváltásuk mindennapos volt. A károsult méhész méltányos kártérítést, 5 kg pergetett mézet kért. Nem egyeztek meg. Ennek a történetnek is van ma is érvényes tanulsága. A vándorhelyeken mindenkinek anyagi és erkölcsi kötelessége, hogy felmérje méhei várható gyűjtési útvonalát és úgy rakodjon le, hogy a másik méhészt ne károsítsa. A leírtak akkor történtek, amikor még csak 600 000 méhcsalád volt az országban.

Ma, amikor 1 000 000 felett lehet a méhcsaládok száma, még nagyobb a lehetősége, hogy a méhészek a rosszul megválasztott vándorhellyel egymásnak kárt okozzanak. Azt nem szeretném feltételezni sem, hogy egy méhész szándékosan rakodik így le, hogy növelje termelését.

A méhészeti szaksajtóban az elmúlt évtizedekben többször olvashattunk olyan fogásokról, amivel próbára tették a méhek helyismeretét. Ilyen módszer a telített és még üres mézkamrájú méhcsaládok helycseréje, pl. a két egymás mögötti sorban elhelyezett kaptárak, vagy a Vicze-féle fordítós kaptár. Nagy hordásban elviseli a méhcsalád ezt a váratlan változást, de hordástalan időben, vagy mérsékelt hordás esetén nagy verekedés, öldöklés lesz a következmény. A rakodókaptáras méhészkedésnél egyszerűbb a dolgunk. Bármilyen nagy hordásnak helyet tudunk adni újabb mézkamrák felrakásával. Nem célszerű a hordásban levő méhcsaládban a gyűjtő méhek és a feldolgozó belső munkások összehangolt tevékenységét erőszakos módszerekkel megzavarni.

Méheket „méhészek” lopnak

Írásom további részében egy merőben más, és szégyenteljes jelenséggel, a méhlopásokkal foglalkozom. Sok évtizeddel ezelőtt teljesen ismeretlen volt ez a jelenség. A vidéki településeken mindenki ismert mindenkit, a méhészeket pedig szorgalmas, nyugodt, becsületes emberekként tisztelték.

Napjainkra a méhcsaládok többségét kiutálták, kiveszekedték vagy kitiltották a lakott helyekről. A külterületeken legtöbbször őrizetlen méhészetek nagyon csábítóak az ellopásra.

Méheket méhészek lopnak. Az a kérdés, hogy hol nevelkedett az az ember (mert az ilyet nem nevezem méhésznek), aki méhlopásra vetemedik. Olyat is hallottam, nem is túl messze a lakóhelyemtől, hogy egy csapat méhlopásra szakosodott megrendelésre lopott méheket. A csapat tagjai csak névleg voltak méhészek egy nemrégen elvégzett méhésztanfolyammal a hátuk mögött. Szerencsére a tulajdonos tetten érte őket.

Szerző: Dr. Deák Gábor

Forrás: magyarmezogazdasag.hu